Szavazz a legszebb szerelmes történetre!

A játák lezárult!
Anyertesek:
I. helyezett:Kosdi Tímea
II. helyezett:Solti Beáta
III. helyezett:Dózsa Diána

Anyerteseket e-mailben értesítjük!

Dózsa Diána:Hogyan találkoztam a nagy Ő-vel,
Szavazatok: 15417

Körül belül 2008.telén kezdődhetett minden.
Egyik nap iskola után felmentünk páran egyik osztálytársamhoz. Fiatal, 18 éves lányok voltunk, égett bennünk a vágy, hogy ismerkedjünk… Ekkor a fiatalok számára a bulizáson kívül a chatelés nyújtotta ezt a lehetőséget. Így mi is felléptünk egy igen népszerű ismerkedős oldalra. Egy kis idő után elkezdtünk beszélgetni egy fiúval. Rendesnek tűnt, a többieknek lehet pont ezért már nem volt érdekes. A végén egyedül maradtam a gép előtt, ahol némi beszélgetés után kölcsönös szimpátiára utalva megadtuk egymásnak MSN címünket, hogy az elkövetkezendő napokban már ott beszéljünk. Ám nem volt ez olyan egyszerű, mert a beszélgetésünk végén valamin nem értettünk egyet, amiből kiindulva sikerült összehozni első „veszekedésünket” !
Nekem közben nem volt internetem otthon. Eltelt jó néhány hónap anélkül, hogy beszéltünk volna. Majd 2009. májusában egyik nap felléptem MSN-re….Megakadt a szemem egy „ismerősön”, akire nem emlékeztem. Először nem törődtem vele, de állandóan azon járt az eszem, hogy ki is lehet ő, így írtam neki. Két vagy három óra beszélgetés után kiderült, hogy ő volt az a fiú (nevezzük Zolinak), akivel majd’ fél éve chateltünk. Annyira váratlanul ért a felismerés, hogy ő az, hogy valahogy éreztem, nem véletlenül motoszkált bennem az, hogy mindenképp rá kell írnom! Ez után majdnem minden nap beszéltünk legalább másfél órán keresztül. Nagyon sok mindent megtudtunk egymásról.
Egy este nagymamámmal beszélgettünk, (vele és nővéremmel éltem együtt) Zoliról, meséltem neki róla , amikor pedig nagyimnak elmondtam, hogy Zolinak február 11.-én van a születésnapja, hirtelen ledöbbent. Nem tudtam mi ennek az oka, majd mikor rákérdeztem, elmondta. Tudni kell, hogy nekem Édesanyám 2009. február 11.-én meghalt. Nagymamám azt vallja, hogy ha elvesztünk valakit az életünkből, valaki mást kapunk „helyette”, Édesanyám február 11-én halt meg, míg Zoli február 11-én született…!
Kiderült, hogy míg én budapesti vagyok, Ő Tiszaújvárosban lakott. Két hónapba tellett mire össze tudtuk hozni az első ÉLŐ randevúnkat, Hajduszoboszlón. Tökéletes volt, pont, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Ezután jött a nehezebb része, ugyanis (bár tudtuk, hogy mind a ketten vonzódunk, és itt már kötődtünk is egymáshoz),nem tudtuk, hogy, hogy bírjuk majd a távkapcsolatot. Körül belül fél évig voltunk távkapcsolatban, de ebben a fél évben volt olyan, hogy csak 2-3 havonta tudtunk találkozni. Hát…nem volt könnyű, de így utólag is azt tudom mondani, hogy megérte! :-)
Ez után a 6 hónap után, Zolit elküldték a munkahelyéről, így nem sokkal később jött az ötlet, hogy felköltözne Budapestre. Egy hónap múlva már Budapesten élt ő is, így sokkal könnyebben és sűrűbben tudtunk találkozni. 2010. júliusa óta pedig együtt élünk, nagyon szeretjük egymást, és nem telik el nap, anélkül, hogy ezt ne mondanánk is el egymásnak!
Nekünk is voltak és lesznek is nehéz pillanatok a kapcsolatunkban, volt itt is exbarátnő, aki be akart kavarni (nem is egyszer), rokonok, akik szinte tiltottak Zolitól, mert idősebb nálam hat évvel, de mindig azt mondtuk, hogy az idő úgy is MINKET fog igazolni. Tudtuk, hogy szeretjük egymást, (amiért meg is küzdöttünk) és ez az ami számít. :-)

Eszter:Hogyan találkoztam a nagy Ő-vel?
Szavazatok:154

Minden olyan hirtelen történt. Váratlanul. Mintha a világ a kegyeibe fogadott volna, és egy véletlen folytán két sorsot egy útra terelt volna. Szeretnénk azt hinni, hogy a sors nem játszik velünk, de tévedünk. Amikor MI találkoztunk, az olyan volt, mintha ez a világ nem létezne. Egy láthatatlan dimenzióba léptünk, ami kizárt minden gondolatot, minden külső tényezőt, és nem volt más, csak Ő és Én. Ez nem tudom, hogyan lehetséges, hiszen csak az ügyeinket intéztük, egy teljesen átlagos napon. Egy irodában találkoztunk, ahol egyetemistaként vártuk, hogy a rengeteg ember közül, egyszer sorra kerülünk. Messze volt tőlem, de láttam ŐT. És amikor megpillantottam, azonnal éreztem, hogy elindult valami. Valami megfogalmazhatatlan érzés, amit sosem éreztem azelőtt. Leültem. Mellém ült. Megszűnt minden, mintha évek óta ismerném. Amikor sorra került, odahívott magával, eljátszottuk, hogy együtt vagyunk. Utána már nem kellett eljátszanunk. Sodortak minket magával az események, elhívott ebédelni, nem tudtam nemet mondani. Nem tudtam neki ellenállni. Utána a városligetben kötöttünk ki, ahol séta közben váratlanul magához húzott és megcsókolt. Leírhatatlan érzés volt, soha nem éreztem még hasonlót. Azóta is együtt vagyunk, és nem mondom azt, hogy megtaláltam az igazit. Nem hiszek az igaziban. Az igazban hiszek, és az őszintében. A sors játszik velünk. A szerelem a legváratlanabb pillanatban is megtalálhat, amikor a legkevésbé számítanál rá. Velem is ez történt. Veled is megtörténhet. Bárhol, bármikor.

Melinda Virizlay
Szavazatok:151

2005 tavaszán, addigi életem utolsó, avagy mostani életem legelső napján ismertem meg Őt. Egy barátnőm távoli, gyerekkori barátja. Mikor megismertem megszűnt minden más. Magával ragadott. Nem hittem, hogy bárkit is pár pillanat alatt így meg lehet kedvelni. De ma már tudom, hogy nem is. Csak az Igazit. Ő válthat ki ilyen intenzív érzelmeket röpke percek alatt az emberből. Mint mágnes, úgy vonzott magához. És, mikor megcsókolt.. kicsit tán meg is haltam. Egyszerre voltam a világ legboldogabb ugyanakkor leghitetlenebb embere. Végül hirtelen megvilágosodtam s a pillanatnyi szürreális boldogságom realizálódott. A köztünk lévő távolság tette tökéletlenné az abszolút tökéletességet. A szívem szakadt bele. Csupán 4 napra érkezett, így próbáltam nem beleélni magam, valahogy nem megszokni a jelenlétét. Még sose éreztem semmit ilyen nehéznek azelőtt. Végül a 3. napon ott álltunk a dilemmánkkal. 17 évesen, minimális idő alatt, 1 napos ismeretség után mérlegelni, átértékelni a helyzetet és egy döntést hozni.. amit életre szóló döntésnek reméltünk mindketten. A köztünk lévő távolság miatt nem volt lehetőségünk, hogy a dolgok kialakuljanak. El kellett határoznunk, hogy akarjuk e, hogy kialakuljanak. És akartuk. Hittük, hogy nem véletlen, hogy az ország két végéből egymásra találtunk. Gyerekként, felnőttek módjára beszéltük át a lehetőségeinket. S akkor 2005. március 28-án döntöttünk.
Másnap hazament. Nem voltam szomorú, inkább lelkes. Tudtam pár nap múlva már láthatom is. Nem a várt ürességet éreztem, amit úgy hittem majd hagy maga után, hanem teljességet. Sablon szöveg, de mintha pillangók lepték volna el a pocakom. Úgy éreztem ez igazán Én vagyok. A legfelemelőbb érzés volt ez. Hogy Ő van Nekem! Akkor is, ha oly távol, de van. Éreztem, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem. Tán erre mondják azt, hogy szerelem első látásra.
Sok mindent átéltünk, boldogok voltunk. Ez volt az a bizonyos igazi.
Minimum kéthetente találkoztunk. Leveleztünk, telefonáltunk. Az összes lehetséges kommunikációs eszközt kihasználtuk. Sok mindenről le kellett mondanunk, de még többet kaptunk cserébe egymástól. Ő volt a szerelmem, a legjobb barátom, mindenem. Egy jobb ember lettem mellette.
1,5 évig éltünk távkapcsolatban, majd 1 évet együtt. Úgy hittem Vele élem le az életem. Végül mégis szakítottunk. Talán még túl gyerekek voltunk, talán Én voltam túl gyerek. És persze, haza kellett költöznie. Egy hét se telt el, mikor tudatosult bennem, hogy már nincs. De nem adatott meg a lehetőség, hogy megpróbáljuk újra, hogy kibéküljünk. Már nem volt itt. Nem futhattunk csak úgy össze. Nem a szomszédban lakott. Nem kaphattam újabb esélyt. Kétségbeestem. Hiányzott. És nem az volt a legszörnyűbb, hogy a szerelmemet vesztettem el, hanem hogy a legjobb barátomat is! Mintha kitépnék a szívedet s utána már csak élettelenül bolyonganál.
Ennek már 5 éve. De Őt semmi sem feledtette. Gyakran eszembe jutott. Leginkább az, hogy miként reagálnék, ha újra látnám. Hirtelen tűntünk el egymás életéből, nem zártuk le rendesen a kapcsolatunkat.
Nemrég megkerestem. 5 év után újra Vele lehettem. Az 5 év, hirtelen 5 órának tűnt. Változott Ő is, Én is, de Mi együtt nem! Ez ugyanaz volt. És szeretem. Szeretem a régi énjét, szeretem a mostanit, szeretem magunkat együtt.
Végre visszakaptam a legjobb barátomat! Újra Ő az, akivel mindent megosztok. Ez felbecsülhetetlen. Hogy ezt a kivételes embert újra a barátomnak mondhatom. Ugyanakkor 7 évvel a megismerkedésünk után, még mindig állítom, hogy Ő az igazi. Ha azt kérné szó nélkül hátrahagynék érte mindent. De nem kéri. Neki már csak a barátja vagyok, nem a szerelme. És ez a legnehezebb. Úgy a barátja lenni, hogy közben menthetetlenül szerelmes vagyok belé. De kitartó vagyok. S bár rengetegszer megbánt, mégis mindig ott leszek, ha szüksége lesz rám.
Nem élném túl, ha újra elveszíteném s eltűnne az életemből. És különben sem mindenkinek adatik meg, hogy az Igazival élje le az életét. De Én legalább az élete része lehetek.

Gáll Enikő
Szavazatok:154

A nevem Enikő párommal Dáviddal interneten ismerkedtem meg. 2009 októberében mint szingli lány 21 évesen nekivágtam a nagyvilágnak és Londonba próbáltan szerencsét. Élveztem az életem mint ahogy sok lány aki nagy városban él, költekeztem, új embereket ismertem meg. De valahogy mégsem éreztem magam teljesen boldognak, hisz nem volt kihez hazamennem. Így hát regisztráltam magam társkereső weboldalakra, remélve hogy rám talál a szerelem külföldön. Mivel sajnos eddig csak interneten ismerkedtem így volt benne tapasztalatom. Nem is kellett sokat várni. Sok sablonos levelek között megérkezett Dávid levele május környékén. Illedelmesen bemutatkozott leírta ki ő mi ő valójában.Nagyon megtetszett a dolog mivel nem olyan volt mint a többi.Mint említettem én Londonban éltem ő pedig Észak Írországban,egy szigettel és kb 500 km távolságra tőlem. Rengeteget leveleztünk, és telefonon beszélgettünk. Minden reggel amikor ment dolgozni kaptam szebbnél szebb sms-ket, izgatottan vártam hogy minek fog becézni. Tény, hogy nem is találkoztunk élőben mégis bele tudtam szeretni és eljött a lila köd. 2 hónapig napi szinten órákon át beszélgettünk. Lassan elérkezett az első találkozás ideje ami júliusban lett esedékes. Gondolkodás nélkül kikértem szabadságot és átrepültem egy olyan férfihoz akivel előtte élőben nem találkoztam csak interneten láttam webkamerán keresztül. Fura volt hogy első randira átrepültem egy másik szigetre. Nagyon görcsbe volt a gyomrom nagyon izgultam, nem is féltem hogy nem jön el. A reptéren várt engem egy csokor virággal, és a kedvenc csokimmal. Teljesen levett a lábamról. Amikor hazaértünk újabb meglepetés várt, kaptam egy hatalmas macit. Azt hittem ilyesmi csak a mesékben van. Az fogott meg benne hogy egy talpraesett férfi aki tudja hogyan kell a nőnek kedveskedni. Nem is tétováztunk a 3 nap alatt, első nap elmentünk egy gyönyörű helyre Giant's Causeway-re.Leírhatatlan látvány terült elém mintha egy álomban jártam volna. Másnap Belfast-ba mentünk ahol sokat sétáltunk, megnéztünk több dolgot, többek között a Titanic múzeum és a darukat amik vízre tették a Titanicot. Ez alatt a 3 nap alatt minden csupa jóval el lettem halmozva. Úgy voltam vele, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Sajnos gyorsan elrepült a 3 nap, és sírva mentem vissza Londonba. Amikor visszamentem továbbra is nagyon sokat beszélgettünk, terveztük a következő találkozót. Októberben sort kerítettünk egy hosszabb együtt létre. Sikerült 1 hetes szabadságot kikérnem, így ismét repülőre pattantam. Ismét ugyan olyan jó volt, ha nem jobb. Elmentünk sok helyre, de ha itthon maradtunk is nagyon jó volt. Annyira sikerült egymásba szeretnünk hogy már az átköltözésemen gondolkodtunk. Azért nem ő jött Londonba mert neki ott szerződéses állása volt és azt nem akarta feldobni. Amikor visszamentem októberben akkor 1 hét múlva beadtam a felmondásom. Utána gondolkodtam hogy talán túl gyors a tempó és hülyeséget fogok csinálni, de mivel már beadtam a felmondásom a cégnél így már nem akartam variálni. Tehát fogtam a kis bőröndjeimet és felszálltam az egy irányú jegyes repülőre. Szerencsére ott várt engem. 2 találkozás után átköltöztem Észak Írországba. Azóta is együtt vagyunk és építgetjük a kis jövőnket. Mint minden kapcsolatban nálunk is vannak kisebb nagyobb gondok, de mivel olyan sokat beszélgettünk az elejétől fogva így hamar megtanultuk hogyan kell a másikhoz viszonyulni. Könnyen túl tudunk jutni a nehézségeken. Nekem mondhatni repülve jött a szerelem az életembe. És boldog vagyok azért hogy anno feladtam a munkám érte. A Londonban szerzett barátaim azóta is megvannak, így úgy érzem 2 legyet ütöttem egy csapásra: barátokat is szereztem és egy szerelmet is. Szerencsésnek érzem magam hogy így alakult az életem. Rátaláltam egy olyan férfira akire mindig számíthatok ha szükségem van rá. Eljön velem kozmetikumokat vásárolni anélkül hogy húzná a száját, őszintén megmondja ha valami nem teszik neki, nem kertel. Igaz még 1 év 3 hónapja vagyunk együtt de már 1-1 mozdulatból, nézésből tudjuk mit szeretne a másik. Remélem hosszú életünk lesz együtt, mivel meg tudjuk adni a másiknak azt amire szüksége van. Ez lenne a szerelmünk története.

Harsányi Kata:Hogyan találkoztam a nagy Ő-vel?
Szavazatok:158

Fiatalabb koromban - na, nem mintha most olyan öreg lennék- görcsösen kerestem a szerelmet. Kétségbe voltam esve, hogy engem bizony soha nem talál meg, nem fogom tudni, milyen megfogni egy fiú kezét, milyen az, ha átölelnek… nekem nem marad más, csak pár romantikus vígjáték, és néhány sorozat a TV-ben, talán én leszek a helyi „macskás nő” idős koromban.
Egy szóval: pánikoltam rendesen.
Aztán úgy alakult a dolog, hogy fiú nélkül jártam ki a gimit, szinte nulla tapasztalattal vághattam neki az egyetemnek.
Akkor úgy döntöttem, nem fogok kétségbe esni, inkább a javamra fordítom a helyzetet, bepótolok minden eddigit.

Nem volt rossz döntés.
Fiúk jöttek-mentek, új élmények, kalandok vártak rám. „Játszottam” egy kicsit.
Különös, de éppen ez kellett ahhoz, hogy a srácok észrevegyenek. Végre nem én epekedtem más után, hanem ők akartak engem. Jó érzés volt.
Hosszas gondolkodás és rábeszélés után „esélyt” adtam az egyik srácnak és elmentem vele egy koncertre. Ez sem volt rossz döntés. Sőt, életem legjobb döntése volt!

A koncerten találkoztunk néhány ismerősével, és ott volt köztük Ő.
Nem tudom szavakkal leírni, hogy mit éreztem. Megláttam, életemben először, és egyszerűen vonzott. Igyekeztem az este folyamán a közelébe kerülni, és mint utóbb kiderült, ő is ugyanígy tett.
A koncert után nagyon nem akartam hazamenni, mert tudtam, hogy akkor itt véget is ér a történet. Szerencsére nem is kellett, mert kitalálta, hogy üljünk be egy helyre, ami nemrég nyitott meg. Azt gondoltam, hogy ez az ajánlat nem nekem szól, hanem a többieknek, hiszen velük jár egy egyetemre, mit keresnék én ott? De azért mégis igent mondtam, azzal a feltétellel, hogy valaki majd mutassa meg, hogyan jutok haza. Új voltam a városban, tényleg szükségem volt egy kísérőre, így nem is éreztem magam rámenősnek. Szerencsére ő is ugyanazon az útvonalon ment haza, mint én. A sörözgetés után együtt mentünk az éjszakaihoz, és a megállóban még volt alkalmunk pár szót váltani. Azt mondta, reméli, hogy még összefutunk hasonló jó bulikon. Gondoltam, ezt csak udvariasságból mondja, de most vagy soha: megadom neki az e-mail címem!
Hihetetlenül boldogan értem haza, szinte ugráltam örömömben, pedig nem történt „semmi”, nem is reméltem, hogy lesz folytatás.

Aztán mégiscsak lett.

Bejelölt facebook-on, majd kaptam tőle egy üzenetet is. Első körben nem is láttam a betűket, csak sikítoztam örömömben! :D
Végül összehoztunk egy „baráti” találkozót. Nem csak ketten voltunk, mégis rólunk szólt az este. Én nem kerestem más társaságát (nem is ismertem őket), ő pedig csak az enyémet kereste…
Ezután nem sokkal meglátogatott.
Randi-szagú volt a dolog, de én még mindig nem mertem elhinni, hogy érdekelhetem őt.
Izgatottan, de nem túl görcsösen vártam az estét.
A dolgok mondhatni „barátian” alakultak: palacsintázás, filmnézés, fél méter távolság köztünk az ágyon… :D
Nálam töltötte az éjszakát, de nem aludtunk szinte semmit… De nem, nem volt 18-as karika. Egyszerűen annyira féltünk egymáshoz érni, „átlépni a határt”, hogy az ágy két szélén egyensúlyozva feküdtünk…
Na de az a reggel!
Azt hiszem először ébredtem fiú mellett. Sokáig csak néztük egymást. Néztem a kék szemeit, és arra gondoltam: „Miért? Miért vonz ennyire? Hiszen én a zöldet szeretem!”
Volt valami a levegőben… legalábbis én úgy éreztem. Aztán megfogta a kezem… alig kaptam levegőt!

Csak az ajtó előtt mert megcsókolni.
Ez tetszett. Tudtam, hogy egyenlőek vagyunk, és bízhatok benne.
Persze azt még mindig nem mertem elhinni, hogy ez velem történt meg.

Azóta több mint egy év eltelt.
Lassan, nagyon lassan elhittem, hogy ez a tündérmese velem történik. És ez a valóság!
Sok mindent vele éltem át először.
„Megmutatta nekem a várost, és én csodássá tettem neki azt.” (Ezt egyszer ő írta nekem.)
Megtanultam szeretni, megnyílni, közel engedni valakit magamhoz. Megtanultam bízni, korizni, és filmet letölteni :D
Életem legboldogabb időszakát köszönhetem neki. Rengeteg emléket, tapasztalatot.
Persze volt, hogy megijedtem, elbizonytalanodtam, de ezek a mély pontok is csak a fejlődést szolgálták. Örülök, hogy mellette nőttem fel, vele jutottam el odáig, ahol most vagyok.

Lehet, hogy nem ő lesz számomra évek múlva a nagy Ő, de az biztos, hogy Ő az elsŐ, és soha nem felejtem el.

Kosdi Tímea: Hogyan találkoztam a nagy Ő-vel
Szavazatok:156160

Új város, új iskola, új emberek. Amikor megérkeztem a kollégiumba, kipakoltam a táskámból és próbáltam kissé otthonosabbá tenni a szobát, nem sok sikerrel. Igazából nem is a szobából hiányzott valami, hanem belőlem. Mindig is vágytam arra, hogy szeressenek és én is szerethessek, de úgy tűnik túlzottan válogatós vagyok.
Pár nap is elrepült anélkül, hogy bármi érdekes történjen. Úgy gondoltam, ez is egy ilyen semmitmondó nap lesz, de ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Csendre vágytam, így melegítőben a kiürült társalgóba húzódtam egy könyvvel. Hirtelen tizenéves gyerekek harsogó csordája hömpölygött lefelé a lépcsőn, egymást gáncsolva, hogy minél előbb az ajtóhoz érjenek. Elképzelni sem tudtam, ki hozta ennyire lázba őket, de nem is láttam a gyerekek rajongó gyűrűjétől. Amikor végre leültek a padokra, megkíséreltem szemügyre venni a népszerű idegent.
Tőlem alig idősebb, szőkés haj, sportos alkat. Gondoltam, valamelyikük bátyja lehet, de szinte hideg zuhanyként ért, amikor meghallottam az apróságok szájából: „Tanár úr! „ Ez után nem tudtam, hogy azért imádkozzak, hogy a diákja legyek, vagy azért, hogy ne. Negyedórás rögtönzött osztályfőnöki óra után a gyerekek olyan gyorsan tűntek el a kollégium mélyén, ahogy érkeztek. A „Tanár úr” ott maradt jegyzetelni, és miközben az agyam kattogva mérlegelte a lehetőségeimet, a testem önállóan döntött és mielőtt észbe kaphattam volna már ott is ültem vele szemben. Viszonozta a köszönésemet, de fel sem nézett a papírjaiból, bár ezért inkább hálás voltam, hiszen kedvenc kinyúlt melegítőmben és stréber szemüvegben aligha nyújtottam szexi látványt. Miközben azon gondolkodtam mit is mondhatnék, megelőzött és kezet nyújtva bemutatkozott. Ebben a pillanatban hitetlenkedve néztem rá, mert kizártnak tartottam, hogy a nővérem volt osztálytársa a giminkből itt lehet. Be sem kellett mutatkoznom, mert Ő is azonnal felismert. Talán egy órát is elbeszélgettünk arról, mi is történt abban az elmúlt három évben, mióta nem találkoztunk- szerencsére az is kiderült, hogy engem nem tanít.
Beszélgetésünk után Ő felkocogott az emeletre, én ott maradtam. Egyszer csak a kedvenc dalom ütötte meg a fülem, de egy ismeretlen feldolgozásban. Követtem a hangot egészen a mosókonyháig. Belöktem az ajtót, és legnagyobb meglepetésemre ott állt Ő, és teljes odaadással énekelte a „Halleluját”. Amikor rákérdeztem, hogy mért pont ezt énekli, azt mondta, ez az egyik kedvence. El sem hittem, hogy létezik ilyen fiú. A szívem szövetkezett a számmal és ismét megelőzve az agyamat, ezt mondtam: „Ha eltalálod a másik két kedvencemet… én esküszöm beléd szeretek!...” Egymás után csendült fel a „Tiltott szerelem”, majd a „Minket vár a világ”. Ekkor már tudtam, hogy Ő kell nekem.
Amikor indulnia kellett meghívott az esti a bulira, amit abban a kollégiumban tartottak, ahol Ő a nevelő. Furcsa módon alig bírtam magammal, amíg el nem indulhattam felé. Amint odaértem, csak vele beszélgettem, mintha más nem is lett volna a buliba. Behúzódtunk a szobájába beszélgetni, az íróasztala szélére ültem, Ő pedig az ágyra. Odahívott maga mellé. Ültünk egymás mellett, majd megszólalt, hogy „Ez olyan, mint egy filmben. Tudod, hogy szokott folytatódni? A fiú zavartan félrenéz, és az ujjait egyre közelebb csúsztatja a lányéhoz. Amikor összeérnek, már szinte szikrázik a levegő… ekkor egymásra néznek… végül a fiú megcsókolja a lányt…” Így csattant el az első csókunk. Másnap reggel mellette ébredtem. Ekkor hasított belém: „Te jó ég! Ő tanár!” Egész reggel az járt a fejembe, mekkora butaságot csináltam, amíg nem kaptam tőle egy sms-t: „Érzem a pulcsimon az illatod, olyan mintha itt lennél velem!” Ebben a percben lettem biztos abban, hogy Őt akarom. Örökre. Tudtam, hogy nehéz lesz. Minden nap meg kellett küzdenünk. Senki nem tudott rólunk. Hiába voltunk pár száz méternyire egymástól, csak hétvégén lehettünk együtt. De akartuk. Másfél év telt el bujkálva, amíg végre biztosak voltunk abban, hogy egyikünk sem kerül bajba a szerelmünk miatt. Mások azt mondták, Ők nem bírták volna ezt a titkolózást. Én erre mindig csak annyit válaszolok: „Lehet, hogy nehéz volt, de semmiért sem adnám azokat a lopott csókokat a kollégium háta mögött, a legszebb sms- eket, a szenvedélyes hétvégéket és együtt szőtt álmokat…”

Lakatos Brigitta:Hogyan találkoztam a nagy Ő-vel?
Szavazatok:201

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szemtelenül fiatal ifjú hölgy, mindössze tizenöt éves. Unalmas hétköznapjait rendszerint álmodozással töltette egy izgalmasabb, színesebb, szebb világról, mert úgy érezte, valami hiányzik az életéből- A SZERELEM. Nem is sejtette, hogy Ámor nyila hamarabb eltalálja majd, mint azt valaha is gondolta volna…
Egy napsütéses tavaszi napon megcsörrent Brigi telefonja. Legjobb barátnője, Betti meghívta őt egy esküvőjére. Szülei még évekkel ezelőtt, kislány korában elváltak és most az édesapja készül oltár elé állni újdonsült párjával. Brigi boldogan igent mondott a meghívásra.
Eljött a nagy nap, hősnőnk vidáman és izgatottan készülődött az eseményre, akárcsak a mesében Hamupipőke a bálra. Egy gondolat mégsem hagyta nyugodni. Milyen szomorú, hogy a szerelmesek egy idő után kiábrándulnak egymásból vagy megunják egymást és beleszeretnek valaki másba. Ez éppen olyan, mint amikor az ember lecseréli a régi mobiltelefonját egy új készülékre, csak azért, mert a másik modernebb, szebb, többet tud. Úgy érezte, talán jobb is lesz, ha sohasem ismeri meg a szerelmet, mert így elkerülheti a szenvedést és fájdalmakat.
A szertartás nagyon meghittre és romantikusra sikerült, annyira, hogy hősnőnk véleménye is megváltozott: mégis megéri kockáztatni és odaadni a szívünket egy másik embernek az ő szívéért cserébe.
És abban a pillanatban megpillantott egy idegent, akit bár nem ismert, úgy érezte, hogy többé nem élhet nélküle. Betti egyenesen a csodás idegen felé vezette a lányt és a következő szavakkal bemutatta őket egymásnak: „ő itt az unokaöcsém, Robi, ő pedig a legjobb barátnőm, Brigi. Jó ismerkedést és mulatást! Nekem most akadt valami nagyon sürgős dolgom”- és ravasz mosollyal az arcán távozott. A lány magára maradt az idegennel, akinek végre már legalább a nevét tudta, és mivel megdicsérte a cipőjét, már azt is megállapította, hogy jó ízlése van. Beszélgetni kezdtek olyan általános témákról, mint ki milyen iskolába jár, hol lakik, vannak-e testvérei. Majd hirtelen a fiú egy sokkal izgalmasabb témára váltott: megkérte Brigit, adjon neki tanácsot, hogyan hódíthatna meg egy lányt, akit még nem igazán ismer, de nagyon tetszik neki. Hősnőnk nagyon elszomorodott, mert azt hitte, hogy egy másik lányt akar meghódítani újdonsült álmai férfija, de azért felsorolta azokat a praktikákat, amikkel nála biztosan sikert aratna. A lagzin minden csodálatos volt, az ételek finomak, a hangulat eszméletlen, de ahogyan közeledett a hajnal, Brigi csak arra tudott gondolni, hogy most el kell válnia álmai hercegétől. Vajon látja-e még valaha?
Két héttel az esküvő után Betti váratlan és nagyon meglepő bejelentést tett: az édesanyja bosszúból hozzámegy az élettársához, és azt szeretné, hogy az ő esküvője minden szempontból felülmúlja exférje menyegzőjét.
Egy hónappal később került sor az esküvőre, ahol természetesen Robi is megjelent. Hősnőnk azonban nagy csalódás érte, mert titkos szerelme tudomást sem vett róla órákon keresztül, pedig ő le sem vette a szemét róla. A vacsora után a vendégek táncra perdültek, de Brigi csak állt a bárpult mellett, kezében egy pohár csoki likőrrel és nézte a vidáman táncoló párokat a parketten. Hirtelen megállt mellette hercege és köszönés és minden egyéb körítés nélkül rászögezte a következő kérdést: „Kit néztél ki magadnak?”. „Senkit”- válaszolta a lány meglepetten, majd visszakérdezett. „Én téged néztelek ki és Te majd valamikor hozzám fogsz jönni feleségül!”- vágta rá a fiú elbűvölő határozottsággal és csibészes mosollyal az arcán. Most pedig szeretnék neked adni egy szerenádot, mert múltkor azt mondtad, hogy ezzel lehet levenni a lábadról. És abban a percben már fenn állt a színpadon és énekelt, méghozzá gyönyörűen. Innentől fogva az egész estét együtt töltötték, beszélgettek és táncoltak egészen hajnalig. Brigi úgy érezte, ez volt élete legcsodásabb napja. Mégis volt egy kis bökkenő: hercege nem kérte el a telefonszámát.
Másnap Bettivel egy finom kávé mellett a tegnap estéről beszélgettek, amikor megcsörrent Brigi mobilja. Robi volt az, randevúra hívta, egy születésnapi bulira. A lány boldogan igent mondott, de nem értette, hogyan hívhatta fel a fiú, hiszen nem is kérte el a telefonszámát. „Hát úgy, hogy tőlem elkérte!”- mondta Betti ravasz mosollyal.
A szülinapi bulin már a barátnőjeként mutatta be őt hercege családjának és szüleinek, majd éjfél körül sétálni hívta. A világ megszűnt létezni körülöttük, eleredt az eső, de ők csak sétáltak tovább, kéz a kézben és elcsattant az első szerelmes csók. Hősnőnk ekkor érezte először úgy, hogy a világ csodálatos és nem hiányzik semmi az életéből.
És az óta is boldogan élnek és szeretik egymást, reméljük addig, amíg meg nem halnak...

Solti Beáta:Hogyan találkoztam a nagy Ő-vel?í
Szavazatok:115146

Több mint hétezer kilométer és pontosan hat óra időkülönbség. Ekkora a távolság köztem és a között a férfi között, akit a világon mindennél jobban szeretek. A történetünk pedig pontosan három és fél évvel ezelőtt vette kezdetét.
Budapestre költöztem vidékről, hogy ott végezzem el a főiskolát. Izgalommal vártam, hogy új embereket ismerhessek meg, új barátokra találjak, és hogy végre megtapasztaljam a mindenki által sokat emlegetett kollégiumi életet.
Nem is csalódtam, hiszen már az első hónap után meggyűlt a bajom a szomszéd srácokkal. Épp söröztek a mellettünk lévő szobában mikor végül megelégeltem a hangoskodásukat. Amint kiléptem a szobánkból, és szembe találtam magam az egyik szomszéd fiúval, azonnal kitört belőlem minden, amit azelőtt két perccel gondoltam. Pedig megígértem magamnak, hogy még csak véletlenül sem fogom közölni velük pont ugyanazt, hanem szépen nyugodtan megbeszéljük a dolgot. A következmény pedig rengeteg kávé és egyéb meghívás, amire ezt válaszoltam: „Nem kell kávé, és más sem.”.
A kitartó elutasításaimat egy fiú kitartóan engedte el a füle mellett és hívott meg bulikba, mindig várva az alkalmat, hogy néha kettesben lehessünk. Az eredmény pedig nem maradt el: romantikus zene mellett összebújás és az első csók.
Nem sokkal az első csók után jött az első közös út és az első közös élmények. Nyaralás a Balatonnál, utazás Pécsre, családlátogatás, borfesztivál, nyaralás a horvát tengerparton, szilveszterezés Bécsben, és rengeteg bulizás.
Főiskola után pedig jött a nagybetűs élet, amit közösen kezdtünk már egy fedél alatt. Az évek gyorsan repültek, az élmények pedig egyre csak gyűltek. Éreztem, hogy Vele minden egyszerű, és együtt bármit meg tudunk oldani. Izgatott voltam belevágni egy új életbe, azzal, akivel sok mindent el tudtam képzelni, és akivel már annyi élmény összekötött. Semmi nem állhatott az utunkba, és tudtam, hogy együtt mindenre képesek vagyunk, amikor mégis egy komoly döntés elé állított minket az élet. Lehetőség adódott egy munkára Angliában. Egy kérdés volt csak: hogyan bírnánk ki egymás nélkül egy évig?
Már a repülőn ültem Cambridge felé, amikor rájöttem, hogy milyen messze is leszek, és milyen sokáig nem láthatjuk egymást. Az első két hónap után, mikor már elmúlt az újdonság varázsa, éreztem, hogy milyen rossz a nélkül, akit szívből szeretek és az idő egyre nehezebben telt. A születésnapomat nem ünnepelhettük együtt, viszont tőle kaptam életem legemlékezetesebb ajándékát, egy csokor fehér tulipánt egy rózsával a közepén, amit személyesen házhoz hoztak nekem Angliában. Egészen áprilisig, amíg ki nem jött hozzám meglátogatni nem láttuk egymást, csak skypeon keresztül tudtunk beszélni. Életem egyik legnehezebb pillanata volt mikor el kellett engednem haza, és tudtam, hogy nekem még maradnom kell.
Végül eljött az idő, és újra otthon lehettem. Ismét egy csodás nyarat töltöttünk együtt a horvát tengerparton kettesben, és megint rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak.
Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert alig telt el pár hét, ismét repülőre kellett ülnöm, hogy eljöjjek a világ másik felére, Amerikába egy évre. Már hat hónapja, hogy itt vagyok, és karácsony óta egyre nehezebben bírom.
A világ legszerencsésebb emberének érzem magam, mert karácsonykor eljött meglátogatni. Életem eddigi legcsodásabb két hetét töltöttük együtt. Az ünnepek alatt New Yorkban voltunk. Mindent kipróbáltunk és megnéztünk és ismét gyűjtöttünk rengeteg csodás közös élményt. A legcsodálatosabb pedig december 23.-a este történt. Mikor is egy romantikus vacsora után hazafelé menet a Brooklyn hídon át sétálva, és gyönyörködve az éjszakai fényárban úszó manhattani kilátásban magához ölelt és megkérdezte, hogy szeretném e látni a karácsonyi ajándékomat. Természetesen megölt a kíváncsiság, hogy mi lehet az, így nem haboztam igent mondani. Majd annyit mondott, hogy mivel én Őt kértem Karácsonyra, Ő pedig engem, letérdelt és megkérdezte, hogy lennék-e az Ő pici felesége, majd elővett egy eszméletlen szép gyémántgyűrűt.
Örömkönnyek között több mint két percig nem jutottam szóhoz sem, és már kezdett aggódni, hogy mi lesz a válaszom. Majd végre kimondtam az igent. Életem legcsodálatosabb ajándékát kaptam Tőle akkor, az ígéretet, hogy Ő engem szeret, és velem tervez, és nem számít sem idő sem távolság, mert számára én vagyok a legfontosabb.
Most pedig itt vagyok tőle 7341 km-re. Még hat hónap mire újra láthatjuk, ölelhetjük egymást és megint a karjaiban lehetek. Mégis hiszek Benne, a szerelmében, abban, hogy kitartunk egymás mellett, és hogy fontosak vagyunk a másiknak és együtt tervezünk. Alig várom, hogy folytassuk a közös jövőnket, otthon, a mi kis fészkünkben, a nagy Ő és én.

Vidákovics Alexandra: SPONGYABOB, HORRORFILM ÉS MULATÓSZENE
Szavazatok:1732

Rendhagyó módon nem a saját, hanem a gyerekkori barátnőm történetét szeretném megosztani veletek. Kívülállóként voltam tanúja szerelmük kibontakozásának és beteljesedésének. A legjobb barátnői posztnak köszönhetően premier plánból követhettem végig ezt az egyszerre különleges és a szó legjobb értelmében vett egyszerű kapcsolatot. Egyszerű, mert a szerelemben nem kapnak helyet a játszmák és az elvárások. Manapság ilyen történeteket csak romantikus filmekben és meghatározott sémákra épülő mesékben láthatunk viszont. Azok miatt szeretném megörökíteni és megosztani történetüket, akik hozzám hasonlóan kezdtek kételkedni az igaz szerelemben és megalkuvóan langyos kapcsolatokban menekültek.
Expozíció:
Peti (25) és Viola (25) már középiskolában évfolyamtársak voltak, de csak évek múlva találtak egymásra. Violából tanító néni, Petiből pedig pincér lett.
Bonyodalom
Közös baráti pár jóvoltából találkoztak újra. Amikor kerítőik négyes randevút szerveztek nekik, barátnőm egy friss szakítás miatt barátilag közeledett Peti felé. Akkor még csak egy erős rokonszenvet mert bevallani még magának is.
Kibontakozás
A jól sikerült találkozót újabb közös este követte. „Petihez mentünk, halászlét főzött nekünk. Akkor éreztem először, hogy több is lehetne köztünk. Teljesen lenyűgözött, amilyen odaadással készült az estére és hogy mennyire odafigyel ránk, leste minden kívánságunkat. Látszott, hogy ez nem csak személyemnek szól, ez a fogadtatás számára teljesen természetes volt”- tartott részletes beszámolót barátnőm.
Tetőpont
A forgatókönyv szerint most következik a dobpergés, a megoldást is magában foglaló vízválasztó esemény. Ebben én is asszisztálhattam. Hagyománnyá vált közös külföldi utazásaink következő állomásának Londont jelöltük ki. Egy hét alatt mi meghódítottuk a szigetország fővárosát, Peti pedig Viola szívét. A távolság és az idő kettőse jótékony hatással volt kapcsolatukra. Sms-ek, emailek hadjárata és folyamatos chatelés számomra világossá tette, amit barátnőm a „gyászidőszak” betartása miatt még tagadott: szerelem van kialakulóban közöttük.
Megoldás
Hazatérés után megállíthatatlanná vált a kint elindult folyamat. Egymásra licitálva kedveskedtek egymásnak, apró meglepetésekkel, édességgel, virággal. De még egy élőzenével kísért romantikus vacsora is szóba került - a teljesség igénye nélkül. Óvatosan közeledtek egymás felé, kiélvezve minden apró lépést, ami manapság már nem dívik. Ennek köszönhetően nehezen meghatározható az időpont, amióta egy párt alkotnak.
Epilógus
Barátnőm áradozott érdeklődésük közös metszéspontjairól: Spongya Bob, horrorfilmek és mulatós zene csak látszólag zárják ki egymást. Mindössze két embert ismerek, akik egyformán rajonganak a kockanadrágos mesefiguráért, imádnak borzongató filmeket nézni és hajnalig képesek lakodalmas zenére ropni. Mégsem ebben láttam a legfőbb hasonlóságukat. Violát mindig is figyelmességéért és nagylelkűségéért csodáltam. Kapcsolataiban odaadóan és önfeláldozóan viselkedett. Petiben emberére akadt. Egy kiegyensúlyozott kapcsolatot ezek a tulajdonságok megédesítenek, de hőseink közös időszámításuk előtt viszonzás helyett kihasználást kaptak válaszul. Utólag már mindketten úgy vélik, ezeknek a csalódásoknak köszönhetik, hogy értékelni tudják egymást és szerencsésnek érzik magukat.
Én pedig úgy gondolom csak az élet írhat olyan történeteket, ahol az igazi mese csak a happy end után kezdődik…

Jäger Zsuzsanna
Szavazatok:197

Endrével 15 éves korunk óta ismerjük egymást. Tipikus tinédzser szerelem volt a miénk, első látásra. Igaz ő ifjú kora első berúgásai közepette az esőben szétázva kiáltott szerelmes szavakat az éjszakába, én többnyire anyát kértem, hogy tagadjon le hol a telefonban, hol Endre személyes látogatásai során. Ahogy teltek az évek, sikerült totál messzire kerülnünk egymástól. Én főiskolára mentem, ő külföldön élt és elég ritkán látogatott haza, mégis az elmúlt pár évben sorra egymásba botlottunk, hol a moziban, sorban állás közben, hol egy-egy buliban. Amikor össze-összenéztünk, az olyan volt, mint a filmekben a belassított jelenetek, amikor extra közeli kameraállásból a pillantásokat szinte másodpercekig elnyújtják. Ezúttal tetszett, amit láttam és tudtam, hogy itt van valami a pattogatott kukorica illatán, vagy a ködös, füstgépes, cigaretta füstön kívül is a levegőben. Utolsó pár látogatása során, már tudatosan találkoztunk, egyre több időt töltöttünk együtt, de szigorúan, csakis, mint barátok, mert én akkor még mással jártam. Egy meleg nyári estén egy buli alkalmával egyszer csak odalépett hozzám, és azt mondta, tudja, hogy most nem lehetek az övé, de neki akkor is én vagyok az ő igaz szerelme. Zavaromban csak furcsán mosolyogtam, eljátszottam, hogy mindezt csak az alkoholos, bódult állapotának tudom be, és bár nem vallottam be magamnak, mégis valahol talán reméltem, hogy őszintén beszél. Aztán újra elment az országból, és én azon vettem észre magam, hogy egyre többet gondolok rá, hiányzik nekem.
Eltelt a nyár, és az ősz is, mikor az akkori barátom úgy döntött, frissítéseket tölt le, életének operációs rendszerébe és négy napnyi „nem tudom mit akarok” különlét után sms-ben írta meg 2 éves kapcsolatunk jövőjének előrelátható alakulását: ennek annyi. Sírással teli, depi időszaka volt ez, jósnőhöz való látgatással fűszerezve. Igen, jósnőhöz. A kétségbeesés sok mindent kihoz az emberből. Szóval elmentem hozzá, és ő megjósolta, hogy ennek a kapcsolatnak valóban vége, de ne csüggedjek, jön egy világosbarna hajú, világos szemű férfi, és ő lesz az igazi. Az információért járó hatezer forint után matatva a táskámban, elég bizakodó voltam. Teltek a hetek és Endre jó baráthoz méltón vígasztalt, bátorított, majd egyik nap felvetette, miért nem megyek és látogatom őt meg? Épp a Földközi-tengeren hajózott. Miért is ne? – gondoltam, és belementem. Eljött a május és vele eljött a zökkenőmentesnek cseppet sem nevezhető utazásom ideje. Repülőgép, busz, vonat, és taxi 170-el az autópályán, miközben Endre a telefonvonal végén olaszul kiabálta a sofőrnek, hogy veloce, veloce! – azaz, gyorsan, gyorsan! Nincs mit ezen szépíteni, kicsit elnéztem az indulást. Amint felszálltam a fedélzetre, azon nyomban felhúzták mögöttem a hidat és még be sem zárult az ajtó, a termetes monstrum máris távolodni kezdett a parttól. Hatalmas öleléssel üdvözöltem Endrét, ám mikor elengedtem és arcára pillantottam, akkor láttam csak, hogy mosolya mögött, meggyötört arca falfehér, nehezen lélegzik. Úton a kabin felé mesélte el nekem, hogy egész nap nem evett, mert félt, hogy nem érem el az indulást, és hogy ő képtelen lesz tovább marasztalni a hajót 2000 utassal a fedélzeten. Endre ragaszkodott hozzá, hogy első programként az ő kabinját nézzem meg. Így történt, hogy ólomsúlyú bőröndömet a Bahamas Deck 8-ban Endre kékre festett kabinjában nyitottam ki a pálinka után kutatva, és 11 nap múltán ott is csuktam vissza. Az első este ledőltünk egymással szembe, a sötét szobában. Egy szó, mint száz, az orrunk hegyének összeérintésénél elidőztünk egy kicsit. Attól az estétől kezdve ölelkeztünk, csókolóztunk, jókat szerelmeskedtünk. Jártunk a spagetti atyjainál, a csigafalók partjainál, a torreádorok vidékén, ’a szavannák, fekete nők’ földjén. Kékben fürdő ég és föld között szelte a habokat a több tonnás, tízemeletnyi útvesztő. Mert labirintus volt a javából, teli törvénytelen vidámsággal, a Bahamas Deck kék kabinjában egymás köré font karjainkkal.
Hazaérkezésemtől számítva három hét lett volna, hogy ő is hazaérjen Magyarországra, aztán egyik nap ott állt az ajtómban, mert nem bírta tovább nélkülem. Természetesen gondolkodás nélkül a nyakába ugrottam, arcát a kezemben tartva, beletúrtam világosbarna hajába és belenevettem világoszöld szemeibe. Aznap nálam nyitotta ki bőröndjét, és végleg nálam is hagyta.

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!