Mádai Vivien őszinte kitárulkozása a szülés utáni depresszióról

A nagyi meglátta, hogy baj van. Tudta, hogy nem lesz ez így jó. És jött. Jönnie kellett. Szerda délután a kanapén ültünk. Megetetett, pelenkázott, és elaltatott. Én képtelen voltam. Kijött a szobádból, és azt mondtam neki, potyogó könnyek között. – Nekem ez a gyerek nem kell! A tiéd lehet, neveld fel te!
Komolyan gondoltam. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a rám szakadt felelőséggel, és azzal a mérhetetlen szégyennel, amit a gondolataim miatt éreztem. Sosem tudtalak volna bántani, de biztos voltam abban, hogy Neked nem én vagyok a megfelelő személy. Nekem pedig nem Te.Sosem féltem még senkitől ennyire, mint tőled. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, mert állandóan görcsben volt a gyomrom, és gombóc a torkomban. Minden reggel azt kívántam, bárcsak máshol ébrednék fel. És gyűlöltem, amivé váltam, és gyűlöltem élni is. Megszűnt a motiváció, a világ, megszűntem érezni és létezni.Meg akartam halni.